2017. július 31., hétfő

Hellfire 11. fejezet - Ahogy azt Ian Cruz látta



Sziasztok!

Ez a bejegyzés már régóta porosodik a piszkozatok között, a megfelelő alkalomra várva. Ez most jött el.
Július hónapban részt vettem a Könyvmolyképző Ifjúsági kurzusán, ahol a legkülönfélébb feladatokat kellett megoldanunk. Úgy gondoltam, megosztom ezeket veletek, hisz sok jó írás keletkezett így, ami Titeket is érdekelhet.
Egy ilyen feladat keretében ismerhetitek meg a Hellfireből ismert Ian Cruz gondolatait. Emlékeztek a 11. fejezetben lévő vívó jelenetre? :) Az volt a feladat, hogy írjunk át egy jelenetet egy másik karakter szemszögéből. Én azt a bizonyos vívó jelenetet választottam, az átírás pedig Ian szemszöge lett. A részletet lejjebb olvashatjátok.
FIGYELEM! Aki nem akarja lerombolni az illúzióit Iannel kapcsolatban, annak szigorúan TILOS elolvasnia a jelenetet!

Ian Cruz szemszöge


A tornaterem falának dőlve vártam az óra kezdetét jelző csengőszót. Fél füllel a mögöttem zajló cselekményekre figyeltem, miközben azt néztem, hogyan menekül be mindenki a fedett épületekbe. Ismertem Hellfiret már évezredekkel korábbról, így az eső nem lepett meg. Nincs még egy olyan város, ahol ennyit esne.
Az ablakon kinézve csak szürke ködfelhőt láttam, és erről felrémlett előttem egy hajdani emlék; az első háborúm hadvezérként. Michael arkangyal döntött efelől a tisztségről, nekem nem sok beleszólásom volt. Két lehetőséget ajánlott: vagy vezetem a seregét az Igézők ellen, vagy megfoszt a kegyemtől, és a Földre száműz. Ezer év. Eddig bírtam, nem tovább. A Bukás előtt még harcoltam a fivérem oldalán, és gondoskodtam róla, hogy Michael, és a talpnyalója, Barachiel, sose feledjék el azt a napot: letéptem Michael egyik legjobb katonájának szárnyait, ami az én fajtámnál egyenlő a halállal. A Bukás elkerülhetetlen volt, de nem maradtam Michael adósa.
A gondolataimat egy bizonyos barna hajzuhatag szakította a félbe. Az ablakon túl Luna körvonalai bontakoztak ki, ahogy az ajtó felé rohant. Lehajtott fejjel robogott be, észre sem vett, miközben elment mellettem az öltöző irányába. Mosoly villant át az arcomon, ahogy figyeltem elsuhanó alakját. Mire visszaért, Hill már kipakolta a vívófelszereléseket és a törőket a padra, de míg várt, áhítatos arccal rendezgette őket. Tetszett a fegyverek iránti rajongása, meg tudtam érteni.
Üdítő fahéj és eső illat csapta meg az orrom, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, kiből árad. Luna ugyanazt a trikót viselte minden tesi órán, ami épp a kellő helyeken feszült a testére. A rövidnadrágban a lábai hihetetlenül hosszúak voltak, ami lehetetlennek tűnt, hisz alig volt magasabb százhatvanöt centinél. Határozottan tetszett ez a nadrág.
A vele egy időben érkező lány, akinek még a nevét sem tudtam, nyávogni kezdett, amint meglátta, mire készül Hill. Őt azonban olyannyira nem érdekelte, hogy rögtön rá is tért a tárgyra.
A vívás több mint sport! – csapta össze a tenyerét. – Egy jó karddal, és némi tudással a fejükben bármire képesek! Bármitől meg tudják védeni magukat!
– Mégis mitől kellene megvédenünk magunkat? – A csaj egyre jobban kezdett idegesíteni.
– Az olyan boszorkányoktól, mint Turner! – Az a szemétláda Tycen úgy köpte ki Luna nevét, mint valami káromkodást.
Luna beszívta a levegőt. Az állkapcsom összeszorult, a kezem pedig ökölbe. Csak egy szót szólj még, haver, és eltöröm az állad!
És az olyan tökkelütöttektől, mint Mr. Dick – folytatta nyugodtan Hill. – Ha Luna boszorkány lenne, maga, kedves Tycen, már rég egy kuruttyoló béka lenne a tóban. De sajnos a bamba ábrázatával még mindig megtiszteli az órámat.
Egy pont Hillnek. Luna hálásan felnevetett, a dallamos hangtól a düh kiszállt a csontjaimból, de a szemem nem vettem le Dickről. Ez a féreg kezdett az agyamra menni. Luna összefonta a kezét a melle előtt, ezzel önkéntelenül odavonta a figyelmem. Talán így próbált meg védekezni az újabb támadásoktól – de attól nem kellett tartania. Ha a rohadék csak ránéz Lunára, kitépem a szívét és ledugom a torkán.
Hill a vívás fortélyairól kezdett beszélni, de csak fél füllel figyeltem oda. Semmi olyat nem tudott mondani, amit nem tudtam volna már évezredek óta. Megvan az előnye annak, ha valaki a Mennyek seregének hadvezére volt, és gyakran ki is élvezhettem ezt az előnyt.
Arra a napra gondoltam, mikor először fogtam kardot a kezemben; az egy masszív, edzett acél kard volt, nem pedig egy fogpiszkálónak való párbajtőr. Az apám faragott belőlem harcost, s végül a tanítvány legyőzte a tanárát; ennek a híre pedig rövid úton Michaelhez jutott, és rögtön utána megtette nekem az ajánlatát.
– Fogjanak egy-egy kardot, alkossanak párokat, és mutatom a feladatot! – kiáltott Hill, majd Lunához lépet és a vállára tette a kezét. – Luna, maga Mr. Cruzzal lesz.
Alig tudtam elfojtani egy vigyort, mikor Luna rám nézett. Ez szórakoztató lesz.
– Justin, találjon már párt magának, ne ezzel menjen el az óra… Remek. Nos… Mindenki fogja abban a kezébe a kardot, amelyikkel ír!
Luna áttette a kardot a bal kezébe, mire Lydia villant az eszembe, mikor boszorkánynak titulálta őt, és elvigyorodtam. Ezzel kiérdemeltem egy kérdő pillantását.
– A vívásban az számít pontnak, ha valamelyik fél érvényes területen belül szúr; az érvényes terület deréktól felfelé értendő, Miss Mazzara. – Miért is kell ilyen alapszabályokat elmagyarázni? – Karok és fej nem számít, derék alatt nincs pont. Mivel mind tanultak már vívni, gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogyan kell fogni a kardot. – Hill felemelte a magáét.
– Először lássuk, mit tanultak eddig. Öt pontig megyünk. A nyertesek kapnak egy lyukasórát, amit bármikor beválthatnak… Kiéve a vizsga napját, Justin! Vegyék fel a pózt, és kezdhetik.
Luna csípőre tette a kezét, és maga elé emelte a kardot. A látvány inkább szórakoztató volt, mintsem fenyegető, és nem bírtam levakarni a vigyort a képemről. A bal kezében fogott kard láttán támadt egy ötletem. Míg a Földre nem kerültem, nem is hallottam olyanról, hogy valaki csak az egyik kezével tudjon bánni. Az én fajtám mindkettővel boldogult, ami előnynek bizonyult. De Luna ezt nem tudta. Átettem a kardot a bal kezembe, mire ő felvonta a szemöldökét.
– Bal kézzel is le tudlak győzni. – Ó, de még mennyire. És mennyire fogom élvezni, ha megizzaszthatom.
A tekintetéről ordított a sértettség, két szemöldöke között megjelent egy kis V alak. Aranyos volt. Mintha csak ezt akarta volna tetézni, hogy bizonyítsa, le tud győzni engem, megmarkolta a kardot, és maga elé emelte, de a mozdulat bizonytalan és esetlen volt, mire a vigyorom kiszélesedett. Ó igen, ez határozottan szórakoztató lesz.
– Vívtál már valaha? – kérdeztem, és jobbra léptem, várva a reakcióját. Az ellentétes irányba indult, a kardját nem eresztette le, nagy, sötét szemeivel követte minden mozdulatomat.
– Igen – felelte, de a hangja bizonytalanul elcsuklott, amit nem állhattam mosoly nélkül. Ez a lány állandóan megnevetett – és nem rossz értelemben. Lassan köröztünk egymás körül, húztam az időt, hogy alaposan felmérhessem Lunát, és igyekeztem nem férfi szemmel – akkor egészen biztos hagyom, hogy leteperjen –, hanem mint ellenfelet. Alacsony volt, a feje búbja épp csak az államig ért, de fürge is, ezt már megtapasztaltam. Ha megkerülöm a fürgeségét, a termete és az ereje lehet a gyenge pontja. Szexista duma, de hát én akkor is erősebb vagyok nála.
Akkor lássuk, mit lép, ha támadok – gondoltam. Szándékosan hagytam a kezem megrándulni, mire a szeme odapattant, de aztán rögtön vissza is tért az arcomra; nem hagyta, hogy átverjem. Okos.
Hátraléptem, bár vonakodva, hogy teret adjak magunknak.
– Tudtad, hogy a 14. században minden balkezes nőt boszorkánynak tituláltak, és máglyán elégették? – Kifejezéstelen hangon kérdeztem, látni akartam, össze tudom-e zavarni annyira, hogy lankadjon a figyelme. Hát nem tudtam. Hirtelen balra léptem, mire a lábai egy pillanatra összeakadtak, én pedig felkészültem, hogy elkapja, ha esni készülne. De gyorsan összeszedte magát. Ajkát csücsörítve nézett fel rám, és uram, micsoda ajkak! Amilyen teltek, olyan puhák is lehettek, gyöngédek, mégis forróak.
Lekaptam a tekintetem a szájáról, és helyreráztam a gondolataimat, mielőtt én lennék az, akit összezavarnak.
– Innen eredhet Lydia boszorkány elmélete – felelte kifejezéstelenül.
Mit is kérdeztem? Valahogy lényegtelennek tűnt.
Mikor visszaléptem, ő balról támadhatott volna, de nem tette, ami csak engem igazolt; hazudott, mikor azt mondta, vívott már. Magamban vigyorogtam. Indulhat a móka.
Előreléptem, és támadtam, mire Luna kivédte, és a két penge elcsúszott egymáson. Behúzta a kardját, és hátrált, de én nem vártam tovább. Védekezett, de csak tessék-lássék módon. A szeme lesiklott a mellkasomra, a karomra, és… mi a pokol, ez most végig stírölt? Nevethetnékem támadt. Kihasználtam a bámészkodását, és kiütöttem a kezéből a fegyverét.
 A kardom a szívéhez nyomtam, ügyelve, nehogy megsebezzem.
– Halott vagy.
Miután feleszmélt a döbbenetből, dühösen felciccentett, és le sem véve a szemét rólam a kardjáért ment.
– Ha a támadás helyett az ellenség izmait tanulmányozod, könnyű préda vagy – kacsintottam rá, tudva, hogy zavarba hozom.
És tessék, a jutalmam: az arcát elöntötte a pír, ami csak még vonzóbbá tette. Az ajka felett izzadság gyöngyözött, és erősen kellett küzdenem a vágy ellen, hogy odanyúljak és letöröljem. Kíváncsi lettem volna, mit lép erre, de ennek nem volt itt az ideje.
– Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed, angyalom, még egy olyan test sem, mint az enyém.
– Az egód, Ian – forgatta a szemeit, de a mosoly az arcára kúszott. – Az egód.
Balra léptem, és egy váratlan mozdulattal ismét kivertem a kezéből a kardot. Egy pillanatig rosszallón nézett rám, mintha én tehetnék arról, hogy nem tud vívni, de aztán csak lehajolt a kardért… Határozottan többször kell megfosztanom őt a fegyverétől – gondoltam.
– Azt mondtad, vívtál már – csóváltam a fejem.
Az arcán diadalittas mosoly terült szét, amit hirtelen nem tudtam hová tenni.
– Tudom – felelte, és a szeme megcsillant.
Két galoppszerű lépéssel előttem termett, de még időben hátráltam, ő azonban nem vonult vissza. Ismét előretört, de kitértem a döfés elől, aztán rögtön balra mozdultam, hogy elcsaljam, de nem dőlt be. Az arcán mosoly villant át, a haja rakoncátlanul hullámzott körülötte. Egyszer sem hátrált meg, a kardunk csattanva vetődött egymásnak, a szemünket le sem véve egymásról. Jó ég, micsoda mozdulatok! A lába egyszer sem akadt össze, nem botlott meg, nem bizonytalanodott el. A francba, ez átvert engem! Én meg bedőltem neki, pedig láthatóan tökéletesen vív. A mozdulatai kiválóak voltak, fürgék, erősek, akár egy profié.
Előretörtem, kardommal az övére csaptam, mire remegés futott végig a kezén. Elvigyorodtam, de ő csak félrebiccentette a fejét, mintha azt mondaná: csak ne olyan sietve!
Ismét támadott, én pedig hárítottam, a két penge elcsúszott egymáson, és felezőpontnál mindketten megtartottuk. Önelégülten rám vigyorgott, és már tudtam, hogy végződik ez a menet. Megtekerte a csuklóját, és a kard kirepült a kezemből.
A szívemhez nyomta a magáét, és mámor ittas mosolya a szeméig ért.
– Halott vagy – ismételte a szavaimat.
Taps hangzott fel, mire Luna értetlenül körbenézett, de én csak őt figyeltem. Az arca kipirult a küzdelemben, a haja kócosan omlott a vállára, a mosolya sugárzó volt. Mióta csak ismertem, nem látta még őt ilyen boldognak. Ha ehhez a mosolyhoz az kell, hogy lenyomjon, bármikor szívesen hagyom magam.
– Gyönyörű volt, Luna! – áradozott Hill. – Látták, emberek? Így kell ezt csinálni. Bár a szívre való célzást nem egészen értettem…
– Átvertél – mondtam hunyorogva.
– Dehogy – felelte pimasz mosollyal. – Mondtam, hogy vívtam már.
– Hagytad, hogy azt higgyem, nem tudsz a karddal bánni.
– Legközelebb ne becsülj alá, csak mert nő vagyok. – Megjátszott daccal a mellkasomra bökött. Elkaptam a karját, és mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, tenyerét a szívemre szorítottam. Zavartan nézett fel rám, nem értette, mit akarok. Én sem értettem.
A keze olyan apró volt, hogy elveszett az enyémben, a tenyere forrón égette a mellkasom. Tudtam, hogy érzi a szívverésem, de azt is tudtam, hogy nem csak ezt érzi. A tekintete parázslott, és elnyílt az ajka, mintha mondani akart volna valamit, de végül nem szólt. A szikra, amit a párbaj alatt végig éreztem, most teljesen nyilvánvalóan csípte a bőröm. Vajon ő is érzi? Vagy csak én kezdek meghibbanni?
Már tudtam, miért tettem. Végig azt akartam, hogy megérintsen. Mialatt azt figyeltem, hogyan csillog a szeme a verseny hevében, vagy ahogy a haja meglibbent, és az illata elbódított, végig csak ezt akartam.
– Most pedig folytassuk a többiekkel!
Megrezzentem, ahogy Hill szavai összezúzták azt a kellemes buborékot, amiben addig voltunk. Luna lekapta a tenyerét, mire kellemetlen ürességet éreztem, és ez cseppet sem tetszett.
– Sikeresen elszakítottad a pólóm – morogtam, hogy eltereljem a figyelmem az ürességről. – Most vehetsz nekem egy újat.
Luna elvigyorodott.
– Csak nem azt akarod, hogy… – Nem tudta befejezni, akármit is akart mondani, mert a szavait elnyomta a hangosbemondóból áradó recsegő hang.
– Minden tanuló azonnal menjen az aulába! A tanárokat várjuk a második emeleti irodában.
Mindenki tanácstalanul nézett Hillre, én meg csak a szemem forgattam.
– Hallották – sóhajtott. – Csapat, irány az aula.

A véleményekre számítok, és szívesen várom őket! :)


2017. július 17., hétfő

Utolsó lélegzetvétel (Novella)



A mai napon egy novellával érkeztem, ami számomra is hihetetlen, hisz eddig sosem próbáltam. (Leszámítva persze A fekete sárkányt, de az is egy írásomhoz kapcsolódik, szóval nem nevezném teljes szívvel novellának.) Mivel ez az első próbálkozásom a műfajban, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Remélem, megosztjátok velem a gondolataitokat!
Íme, itt is van! 

 ~

Az égen úszó, komor felhők egymásba kapaszkodva, közös erővel takarták ki a narancs színben ragyogó napot, sötétségre ítélve az alatta elterülő kopár pusztát. A kukoricamezőt egy hosszú, kanyargós betonút osztotta ketté, ami egy kis falut kötött össze egy nagyvárossal, de az út késő délután néptelen volt. A szél hol végigszaladt a kukoricák között, megzörgetve a leveleit, hol teljesen elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy tovább zargassa-e a kis vidék lakóit, vagy végleg távozzon.
Mielőtt továbbindult volna, még belekapott egy aranyszínű hajzuhatagba, keszekusza táncra hívva a szálakat, melyek beszőtték a szépséges arcot. Egy lány várakozott a kopár út szélén, hosszú szoknyájával játszott még egy utolsót a tavaszi szél, majd fájdalmasan tovaszállt, új utakat keresve. A lány szőke tincsei visszahulltak a vállára, szoknyája megpihent. A kék szemek, akár az óceán tükre, a távolba meredtek, vártak valamire. Kezeit összefonta a melle előtt. Nem fázott, csupán türelmetlen és izgatott volt. Egy varjú hangos károgására fölkapta a fejét, és megborzongott a sötét felhők hömpölygő látványától.
A messzi távolból halk búgás törte meg a csendet. A lány arra kapta a fejét, és boldog mosoly terült szét az arcán; olyasféle mosoly volt ez, amit az angyalok is megirigyeltek volna. De hát irigyelték is, mi másért szabtak volna olyan sorsot a lánynak, amilyen várt rá?
Nemsokára kibontakozott egy koromfekete motor alakja, a rajta ülő motorosával együtt, ahogy a lány felé száguldottak. A lány leengedte a kezét, arca felragyogott, mikor a motor port kavarva megállt mellette.
Utasa egy fiú volt, aki lánnyal lehetett egyidős. Mézbarna haja a válláig ért, de mindig összekötve hordta, vonásai lágyak és kellemesek, ajkainak teltsége magára vonzotta minden lány tekintetét. Ám az zölden örvénylő szemei csakis az aranyhajú lányt látták meg, csakis őrá figyeltek fel. Tekintete mélyén sok minden lapult, de ebben a pillanatban színtiszta szerelem tükröződött bennük, ahogy rápillantott a lányra. Leszállt a motorról, majd mielőtt a lányhoz fordult volna a csomagtartóhoz ment, és felnyitotta. A lány látta az ajkán bujkáló mosolyt, ami oly kedves volt a szívének. A fiú lecsukta a fedelet, majd a háta mögé rejtett kézzel a lány elé lépett. Szeme végigsimogatta a gyönyörű arcot, lecsúszott a lány kecses nyakára és megpihent a válla ívén. Szépsége, kedves mosolya, kék szemeinek tündöklő kéksége megdobbantotta a fiú szívét. Ajkainak vörössége csókra hívogatta, törékeny alakja ölelésért kiáltott. A fiú egész lényével magához akarta húzni a lányt, s látta égő tekintetén, hogy ő ugyanerre vágyik. A lány szemei lecsúsztak a fiú ajkaira, végigsiklott izmos alakján, majd ismét megállapodott zöld szemein.
A fiú közelebb lépett, a lány barack és vanília illata egy pillanatra elbódította. Felemelte a kezét, megmutatva a benne rejlő kincseket.
– Boldog évfordulót! – súgta lágy hangon, mosolyogva figyelve a lány reakcióját. Az a tenyerében fekvő dobozkára és egy szál rózsára pillantott, szíve hevesen dobogott a mellkasába. A dobozért nyúlt, és felpattintotta a bársonyfedelet. Egy szív alakú medál feküdt benne, elülső fedélkéjén két apró vésettel, mely az ő neveik kezdőbetűje volt. A lány jól látta, hogy a medált ki lehet nyitni. Remegő kezekkel felkattintotta a fedelet. „Az utolsó lélegzetemig…” Ez állt az egyik oldalon. A másokon a fiú mosolygós arca nézett fel rá, olyan boldog mosollyal, ami élő másán is szétterült. A lány könnyekkel a szemében nézett fel a fiúra. Az kiemelte a medált a dobozból, majd a lány mögé lépett. Belefúrta ujjait a selymes szálak tengerébe, majd előrekotorta őket, és levette a lány nyakában lógó láncot. Rátette a medált, majd visszaakasztotta. Keze rásimult a puha, törékeny vállakra, minden érintés édesen visszhangzott a testükben. A lány megérintette a láncot. Melegség áradt szét a testében, egész lényében boldogság áramlott végig. Szembefordult a fiúval, aki mosolyogva figyelte. Majd lehajolt, és ajkait a lányéhoz nyomta. Karjai körbefonták a kis testet, magához húzta, mintha magába akarná olvasztani, úgy csókolta, mintha most csókolhatná utoljára. A lány karjai épp így fonódtak a fiú köré, épp azt a boldog elégedettséget érezték mindketten.
– Most te jössz – súgta a fiú a fülébe. Ajkával megérintette a nyakát, lecsúszott a vállára, a kulcscsontjára, majd ismét a nyakára. A lány megborzongott a gyönyörtől.
– De neked kell vezetned.
A fiú ragyogó mosollyal válaszolt. Átadott a lánynak egy bukósisakot, majd felült a motorra, és fél kézzel felsegítette maga mögé a lányt. Az szorosan átkarolta a fiú derekát és mellkasát.
– Indulhatunk?
– Csak ne olyan gyorsan – kérlelte a lány. Félt a motoron, de a fiút még jobban féltette. Valahányszor elment, az aggodalom mérges kígyóként tekergett benne, addig nem tudott megnyugodni, míg haza nem ért.
– Semmi bajod nem esik. Ígérem.
Jaj, ha tudta volna…
A fiú beindította a motort, majd a gázra lépett, és sebesen kilőtt. A lány felsikoltott, a hangot elkapta a szél, és vitte, vitte messzire a nyári naplementében. A lány belefúrta arcát a fiú hátába, nedves föld és tavaszi fák illata keveredett az orrában. Lehunyta a szemét, úgy fektette fejét a fiú ingére. A szél elragadta a haját, aranyszín folyóként húzva a lány háta mögött. Belefúrta orrát a fiú hajába, magába szívta az illatát. A fiú a kormányt markolta, szíve ezerszer gyorsabban vert, mint máskor, s ennek nem az adrenalin volt az oka, ami végigáramlott az ereiben. Érezte a lány simogató kezeit a mellkasán, puha arcának érintését a nyakába, barack és vanília illatát az orrában. Tudta, mennyire fél, de azt is, mennyire megbízik benne. A lány belecsókolt a nyakába, tenyere végigkúszott a karján. Rá kellett volna szólnia, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről, de az édes, kínzó érintéseket jobban vágyta, mintsem véget vessen nekik.
Egyikük sem vette észre, hogy a felhők megadóan utat engedtek a napnak. Vérvörös fény vonta uralma alá a sötétséget, és telepedett rá a kopár pusztára; s a motorozó párra. A lány még sosem volt olyan boldog, mint mikor arra gondolt, mit fog szólni a fiú, mikor meglátja az évfordulójukra kapott ajándékát. Izgalom kerítette a hatalmába, alig várta, hogy megérkezzenek. Belecsókolt a fiú nyakába, újra és újra.
A fiú az útra szegezte zölden örvénylő szemét, de teljesen tudatában volt a lány jelenlétével. Ajkai elnyíltak, csókra vágytak, karjai megfeszültek, ölelésre várva, egész testével kívánta a lányt. Kívánta őt, míg csak a szíve dobogott.
Határtalan boldogság töltötte be a levegőt, két lélek sugárzó darabjai játszottak egymással a nyári naplementében. Felhőtlen boldogság, kibontakozó szerelem fonódott össze a borult ég alatt.
A hajtűkanyarban a fiú oldalra döntötte a motort, így akarván bevenni a veszélyes ívet.
Egyikük sem hallhatta a közelben felmorduló teherautó hangját, hisz a szél olyan hangosan süvített a fülükben, hogy saját és egymás szívverésén kívül mindent kizárt. A lány nem is láthatta, nem is hallhatta. De a fiú látta.
Szívbemarkoló, jeges rémület cikázott végig a testén, minden tagját megmerevítette a határtalan félelem. Nem volt már idő lassítani, nem volt idő kiáltani sem.
Egyikük sem hallotta a szél panaszon süvítését, és már egyikük sem érezhette meg az eső hideg szilánkjait. A fiú még utoljára magába szívta a lány illatát, utoljára kiélvezte bőrének selymes, lágy tapintását, a melegséget, ami áradt belőle. Nem mondhatta ki utoljára, mennyire szereti. Azt sem mondhatta már, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott, mennyire sajnálja, hogy a lány hiába bízott meg benne.
Egyikük sem érezte a fájdalom lángoló kínjait, vagy hallották a rettenetes, szívbemarkoló csattanást, mikor a teherautó maga alá gyűrte a motort. A szerelem lángjai csaptak fel utoljára a szívükben, majd aludtak ki; örökre.