2017. október 8., vasárnap

Beléd temetkezve 12. fejezet



12. fejezet


Hmm… Finom selyem csúszik végig a karomon… Először az ujjaimat érinti, aztán a csuklóm… Lágy vibrálás szalad végig a karomon, ami a gyomromban ér véget. Finom, meleg érzés. A selyem olyan lágyan érint, hogy abban sem vagyok biztos, tényleg érzem-e, vagy csak képzelem az egészet. Selymes, puha szálak csúsznak az ujjaim között, de mindegyes simítással jobban távolodnak… Belemarkolok, nehogy eltűnjön…
Halk morgás zúzta szét a csendet. A selyem még mindig a kezeim között volt, puhán és finoman keresztezte az ujjaimat. Magamhoz akartam húzni, és átölelni, de nem engedett.
Ezúttal egy mélyről jövő morranás zavarta szét a kusza álmot. Felpattanta a szemem. Hason feküdtem az ágyban, a takaró félig lecsúszott rólam, a karom lelógott az ágyról, és… te jó ég, valami észvesztően selymeset markolásztam. Fél szemmel lepillantottam az ágyam mellé.
A rohadt életbe! Olyan hirtelen kaptam el onnan a kezem, mintha áramütés ért volna. Kipattantam az ágyból, és a takarót magam köré szorítva a falig hátráltam. Nem, nem, nem, ez nem jó! Ez nagyon nem jó! Mi a franc?
Kikerültem, és az ajtóhoz hátráltam, de közben nem bírtam levenni a szemem róla. Mi a franc történt? Gondolkozz már, Emma!
Lenyomtam a kilincset és majd’ kiestem az ajtón.
– Emma, na vég…
– Csss! – sziszegtem rémülten, és elhallgattam Tiát, aki épp akkor lépett ki a szobájából. Meredten bámultam rá, mintha ő tudná, mi a franc történt. Fél kezem még mindig a kilincsen volt, az ajtó félig kitárva. Tia szó szerint felugrott mellém a lépcsőre.
– Mi van már, mi…
– Tia – vágtam a szavába elhűlve. Visszafordultam és lenéztem a padlóra. Még pislogni sem bírtam, úgy meredtem rá, de csak nem akart köddé válni és eltűnni. Tia félig bosszúsan, félig kíváncsian bedugta mellettem a fejét.
– Na, ne szívass… – horkant fel döbbent. – Atya Isten!
Daniel Elwood közvetlenül az ágyam mellett feküdt a padlón. Egy szál pokrócot terített le, egyikfelére feküdt, a másikkal betakarózott. Úgy aludt, mint a bunda, a haja a szemébe lógott, az inge összegyűrődött, de még sosem láttam ilyen békésnek az arcát. Aztán rádöbbentem: az a selymes valami, amit az előbb markoltam, nem más volt, mint a haja!
– Tia! – Elengedtem a kilincset, és rémülten megragadtam a vállát. – El kell mondanod, mi történt itt tegnap este! Hogy kerül Daniel a szobámba?
– Mi van? Azt hiszed, én tudom? – fintorgott, és lesöpörte magáról a kezem, aztán újra bedugta a fejét. – A francba is, olyan rohadt dögös! – sóhajtott áhítatosan.
Megragadtam a vállát, és kirántottam onnan.
– Hagyd abba! – sziszegtem rá.
– Most mi van? – dörzsölte a vállát durcásan. – A te szobádban aludt, legalább annyit engedj meg, hogy bámuljam, míg alszik.
– Szó sem lehet róla! – Ha lehet suttogva kiabálni, akkor én azt tettem.
Lenéztem Danielre. Olyan békésen szuszogott, mintha a saját ágyában aludt volna, és nem a földön.
Gondolkodj, Cailli! – parancsoltam magamra. Gyerünk! Mi történt?
Tia képe villant be, amint csibészen vigyorog rám.
– Te hívtad ide! – sziszegtem döbbenten. – Te hívtad!
– Na jó! – csattant fel, és lesöpörte a kezem a válláról. – Elismerem, hogy itt volt, az az én művem. – Védekezően felemelte a kezét, de cseppet sem tűnt úgy, mint aki nagyon bánja, amit tett. Sőt mi több, az arcára elégedett vigyor ült ki. – Minden más… – mutatott körbe a szobán, és közben úgy vigyorgott, mint akinek előrehozták a szülinapját – a te felelősséged!
– De fogalmam sincs, mi történt! – nyüszítettem.
Lepillantottam Danielre, aki félig nyitott szájjal aludt. Mégis ki képes nyitott szájjal is szexisen kinézni?
– Várj! – Tia megragadta a kezem, és összeesküvően vigyorgott rám. – Le kéne fényképeznünk! Tudod, hogyha mondjuk zsarolnunk kellene vagy valami, akkor legyen ellene valamink…
– Elment az eszed? – rántottam el a karom. – Én most elmegyek zuhanyozni. Neked meg… – böktem mellbe. – Eszedbe se jusson képeket készíteni!
– Hmm, menj csak! Majd én elszórakoztatom Mr. Elwoodot…
– Tia! – csattantam fel. – Tűnés innen!
Megragadtam a vállát, és lefelé tuszkoltam a teraszról.
– Jól van, nyugi! – nevetett. – A te pasid, semmi közöm hozzá!
– Css! – kaptam a szám elé a kezem. – Elment az eszed? Ő a főnököm! Most pedig tűnés!
Tia úgy nevetett, hogy az oldala is belefájdult, mire a szobájához ért.
Szinte bemenekültem a zuhanyba, és úgy zártam kulcsra magam mögött az ajtót, mintha az életem múlt volna rajta. A zuhany alatt forróra állítottam a vizet, majd a tüsfürdőt a szivacsra nyomtam, és lemostam magamról az alkohol rémes szagát. Még a hajam is vodkától bűzlött, mire fintorogtam egy sort, és a kezembe nyomtam egy adag sampont.
Lehunyt szemmel mostam a hajam, és közben az este részleteit próbáltam felidézni. Emlékeztem, hogy Danny egyszer csak megjelent, aztán felidegesített, majd elment… Akkor kezdtem inni. A rohadt életbe, mennyit ittam!
A víz lassan kimosta belőlem a hányingert, de én egyre csak álltam a zuhany alatt, azon töprengve, mi történt. Danny elment… aztán… aztán megjelent Daniel. A francba, megölöm Tiát! Mégis hogy lehetett ennyi esze?
„Ha most nem mész arrébb, lesmárollak!”
Felpattant a szemem.
„Isten óvjon, hogy hagyjam, hogy hagyjam, hogy részegen olyat tegyél, amit reggelre megbánsz.
Te most lepattintasz engem, Daniel? Csak mert nem vagyok gazdag… és dögös… és nem palotában lakom…
Színtiszta rémület zuhant a gyomromba. Ne, ne, ne, ez biztosan csak álom volt. De nem lehetett az, mert a szégyen forró hullámai úgy törtek rám, hogy azt hittem, menten kigyulladok. Uram Isten, ezt tényleg én mondtam?
„Ha nem akadályozol meg, olyat teszek, amiért ki fogsz rúgni!”
Teljes erőből belevertem a fejem a falba. Te idióta! Mégis hogy ihattam ennyit? Az Isten verje meg Danny Maxwellt, amiért bepofátlankodott Pepe bulijára, és felhúzott, én meg leittam magam miatta! Az Isten verje meg Tiát is, aki idehívta Danielt! Az Isten verjen meg mindenkit!
Víz folyt a szemembe és a számba. A kézfejemmel letöröltem az arcom, de a zubogó víz minduntalan elhomályosította a látásom. Most meg mégis mit tegyek? Ha csak rágondolok, legszívesebb elásnám magam egy kút legmélyére, teletölteném vízzel, és betemetném a kutat is. Mi lesz, ha felébred, nekem meg szembe kell néznem vele? Uramisten, ez rém ciki lesz!
Egyáltalán… mi a frásznak töltötte itt az éjszakát… Szentséges ég ugye, nem?
Nem, Daniel egészen biztosan nem tenné… Ő nem ivott, úgy, mint én, neki még volt józan esze. Már amennyi józanesze egy pasinak van… Édes Istenem, ez nem segít!
Vagy fél órába telt, míg összeszedtem magam annyira, hogy elzárjam a csapot, és remegő lábakkal kilépjek a zuhanyzóból. Olyan hosszan elpiszmogtam a törülközéssel, hogy végül Dorothea már az ajtón dörömbölt.
– Belefulladtál a zuhanyba, vagy mi van? Más is szeretne ám fürdeni!
Belebújtam a melegítőmbe, és egy kinyúlt pólóba. Félig duzzogva, félig rémülten csaptam be magam mögött a zuhany ajtót. A szobám ajtaja nem volt elég messze. Talán elmehetnék előtte futni… Esténként szoktam futni, de tehetek kivételt… Jót tenne a várkeringésemnek. De aztán lehet, hogy beleszédülnék egy árokba, vagy hasonló…
Ugyan, Cailli, ne lágy már gyáva! Mit vagy úgy oda? Valószínűleg nem is emlékszik arra, amiket összezagyváltál.
Ha meg igen, az is kit érdekel, nem igaz? Ráfoghatom a részegségre… Végül is a részeg emberek tesznek, meg mondanak olyat, amit nem gondolnak komolyan, ugye? Például megpróbálják lesmárolni a főnöküket… vagy megtudakolják, miért is nincs beléjük zúgva. Tök természetes ez…
Szabad kezemmel lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót.
Aztán lefagytam ott, ahol voltam.
Daniel az ágyamon ült, és érdeklődve nézett rám. A tegnap viselt ruhája gyűrött volt, a haja szanaszét állt, de az ajkán így is mosoly árnyéka suhant át. Lepillantott az elnyűtt pólómra, majd a melegítőnadrágra, és végül megint felnézett rám. A szégyen vörös jelzőfénye a fejem búbjától a lábujjam hegyéig elöntött. Mint mikor az embert leöntik egy nagy vödör hidegvízzel, csak ez még annál is kellemetlenebb volt.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, de ő továbbra is zavartalanul mosolygott.
– Jól vagy? Nem fáj a fejed? – érdeklődött.
Valószínűleg sokkot kaptam, más magyarázata nem lehet, hogy úgy álltam ott, mint aki épp most találkozott a krakennel. Egyik kezemben a fürdős cuccaim, a másikkal a kilincset markoltam.
– Eléggé kész voltál tegnap este – folytatta zavartalanul. – Nem hittem volna, hogy ennyi pia fér egy ilyen kis testbe, de alaposan megleptél. Olyan voltál, mint Jackie Chan a részeges karate mesterben.
Ez most viccel? Komolyan viccelni próbál velem?
– Én… – próbáltam összeszedni magam, hogy kinyögjek valami épeszű választ, de valahogy az agyam félúton elvesztette a lendületét. – Kérsz valamit inni? Mármint vizet, persze. Nem is mást, csak vizet. – Összevissza zagyváltam, mint valami elmebajos, és közben olyan vörös voltam, mint egy rák.
– Majd én hozok! – pattant fel az ágyról. – Arra van a csap igaz?
De meg sem várta, hogy válaszoljak, már kint is volt. Elém lépett, megtorpant, mintha azt várná, hogy arrébb menjek. De az én lábaim nem mozdultak, csak álltam ott, mint akit odaszögeztek. Az ajka megrándult, és a szemével kinevetett. Mögém lépett és lesietett a lépcsőn.
A tekintetem a padlóra esett, oda, ahol az előbb aludt. Abban a pillanatban felocsúdtam, és elengedtem a kilincset. Ledobtam a cuccaimat a székre, és az ágyra zöttyentem. Az ajtóra meredtem, és azon töprengtem, mégis hogy történhetett ez meg. Soha többé nem iszom! – fogadkoztam. Soha, egyetlen kortyot sem! Uramisten, most aztán jól lejárattam magam. A kezembe temettem az arcom, és felsóhajtottam. Mekkora egy barom vagyok… Még hogy lesmárolni! Atyám, ha meg is tettem volna, az aztán mindenek a vége lett volna. Mégis… hogy lehettem ennyire részeg?
Nem hallottam, Daniel mikor ért vissza, de egyszer csak már előttem térdelt, és lefeszengette az ujjaimat az arcomról.
– Nem érzed jól magad?
Felpillantottam rá. Egyik kezében egy pohár vizet tartott, amit felém nyújtott. Elvettem tőle, a számhoz emeltem, majd szomjasan nyeltem minden kortyot.
– Jobb?
Megvontam a vállam.
– Fogsz ma beszélni is?
Csak bámultam rá.
Daniel felsóhajtott, és a sarkára ült. Még ülő helyzetben is majdnem olyan magas volt, mint én az ágyon ülve. A szemünk egy vonalba került, pillantása fogva tartotta az enyémet, és nem is engedte el.
– Ez felelőtlen dolog volt ugye tudod? – kérdezte keményen. – Nem lett volna szabad ennyit innod. És ha nem én talállak így meg, hanem valaki más?
Na tessék, vissza is tért a régi jó Daniel. Már hiányzott.
– Nem volt semmi bajom… – mondtam félig nyögve, félig sóhajtva.
Felvonta a szemöldökét.
– Akkor egészen máshogy emlékszünk a dolgokra.
Forróság kúszott végig a nyakamon.
– Mit keresel itt? – böktem meg a vállát.
Még mindig felvont szemöldökkel nézett rám, mintha legalábbis hülye lennék, akinek mindent a szájába kell rágni.
– Itt aludtam.
– Ezt én is látom – morogtam szárazon. – De miért?
Az arca elkomorult.
– Mert te részegen hevertél a szobában, ahová mindenkinek bejárása volt. Akármi történhetett volna.
– Úgy érted valami rosszabb, mint amit én műveltem? – Te jó ég ezt hangosan is kimondtam? Kikerekedett a szemem, mire ez eljutott a tudatomig. Az ajkamba haraptam, és lehajtottam a fejem. Daniel huncut vigyorral figyelt.
– Ja hogy az. Igazán… kellemes élmény volt. Annál csakis szörnyűbb dolgok történhettek volna.
Felkaptam a fejem, elképedve meredtem rá.
– Mit mondtál?
Hirtelen felpattant, és fülig érő szájjal nézett rám.
– Jobb, ha felöltözöl, mennünk kell.
Összezavarodva néztem rá. Menni? Mégis hova?
– Péntek van, tudod! – bökött a falra akasztott naptáramra, mintha olvasott volna a gondolataimban. – És már elmúlt tíz. Késésben vagyok. Életemben először.
Az ember azt gondolná, hogyha valaki késésben van, ráadásul életében először, akkor az nagyon, de nagyon pipa. De Daniel az égvilágon semmi jelét nem adta annak, hogy akár szikrányit is dühös lenne. Épp ellenkezőleg, zsebre tett kézzel, vigyorogva nézett le rám, mint kisgyerek a nyalókára. Zavartan elfordítottam a fejem, és fészkelődni kezdtem.
– Fel nem foghatom, miért hétköznap rendeztek szülinapi bulikat – folytatta, észre sem véve a zavarodottságomat.
– Pepe ma este elutazik a bátyjához. Csak a tegnap volt jó neki.
Daniel vállat vont, de a vidámság csak úgy sütött a szeméből.
– Minek örülsz ennyire? – morogtam, és felálltam. Elmentem mellette, hogy ruhát keressek, és közben végig kerültem a pillantását.
– Péntek van – felelte vidoran.
Kiakasztottam a szekrényből egy szoknyát, majd megfordultam. Daniel még mindiga szoba közepén állt, és annyira nem illett oda, hogy az már poén volt. Őt látszólag nem zavarta, hogy még így, gyűrötten is annyira elüt a kopott bútoroktól… Mintha mi-nem-stimmel-a-képent játszottam volna.
Várakozóan néztem rá, mire felvonta a szemöldökét. Felemeltem a kezemben tartott ruhát.
– Kimennél, amíg felöltözöm?
– Oh. – Kikapta a kezét a zsebéből, mintha akkor esett volna le neki, hogy nagyon nem itt van a helye. – Persze.
Ahogy elment mellettem, megcsapott a bőréből áradó finom parfüm és az alkohol bódító elegye. Reméltem, hogy az alkohol szag nem csak rólam tapadt rá. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, fellélegeztem. Lehunytam a szemem, és a falnak döntöttem a fejem. A gyomromban engedett a görcs, ahogy végre ajtón kívül tudtam. Nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam, olyan vörös vagyok, mint a pipacs. Még akkor sem szégyelltem így magam, mikor Jason rajta kapott Dannyvel a bunkerben csókolózás közben. Pedig az aztán rémes volt! Dannynek utána hetekig monoklis volt a szeme, amitől Jason roppant elégedettnek érezte magát.
Megcsóváltam a fejem az emlék hatására, és éreztem, hogy halvány mosoly kúszik az arcomra.
Gyorsabban öltözködtem, mint addig valaha, aminek az lehetett az oka, hogy Daniel közben kint támasztotta a korlátot, és rám várt. A sziluettje kirajzolódott a semmit érő függönyön keresztül, így pontosan láttam, ahogy rám vár. Előrehajolt, a karját összekulcsolta és a korlátra fektette, a fejét enyhén oldalra hajtotta, mintha fürkészne valamit.
Majdnem hasra estem, miközben úgy próbáltam felhúzni a cipőm, hogy közben tátott szájjal bámultam. Elkaptam az asztal szélét, de a cipő kirepült a kezemből. Az akció kizökkentett a nyálcsorgatásból, és gyorsan elment a kedvem a bámészkodástól. Lekaptam a táskám az akasztóról, és már kint is voltam.
– Ez gyorsabban ment, mint gondoltam – egyenesedett fel Daniel, mikor kulcsra zártam az ajtót. Az egész teljesen felesleges volt, mert az ajtó olyan rozoga, hogy még akár én is be tudtam volna rúgni. Egy betörő egészen biztos, hogy pillanatok alatt bejut – ha be van zárva, ha nincs. Ettől a gondolattól persze nem lettem boldog, de hát ez van.
– Induljunk!
Daniel ellökte magát a korláttól, majd fürge léptekkel elindult a kijárat felé. Szinte futnom kellett, ha tartani akartam vele a tempót. Mikor kiértünk a bérház elé, az út üres volt. Daniel balra fordult, és elindult a főtér felé. A meglepettségtől csak egy pillanattal később indultam utána.
– Nem kocsival megyünk? Hol van Stephan?
– Az irodában… Gondolom – felelte. Közbe ide-oda nézelődött a lepukkant utcában.
– Úgy érted, hogy… gyalogolni fogsz? – Csak viccel velem.
– Hmm – hümmögött. – Szeretek sétálni.
Nem voltam biztos benne, hogy ez a kijelentés igaz. Daniel és a séta olyan távol álltak egymástól, mint az északi- meg a déli sark. Mindenhova, ami kétszáz méternél távolabb volt, már fuvaroztatta magát. Hogy Stephan ma nem jött elé, Isteni csodának tűnt. Én vagyok az, aki ivott, de ezek szerint ő a részeg.
Tizenegy óra is elmúlt, mire beértünk az irodába. Daniel egy lajhár sebességével kelt át a városon, sőt, még újságot is megállt venni. Az újságos hölgy szerintem kisebb szívrohamot kapott, mikor felismerte, amire Daniel egy szívdöglesztő nevetéssel válaszolt. Nem csodálom, hogy a hölgynek légszomja támadt, én is naponta átéltem.
Hálát adtam az égnek, mikor Daniel elővette a belépőkártyáját, és becsekkoltunk. Ám szinte időnk sem volt beérni a kapun, mert Rose kirontott a pult mögül, és felénk rohant. Arcán rémület és kétségbeesés ült, a szeme elkerekedett. Ruhája gyűrött volt, és tintafoltok borították, a haja kibomlott a szokásos elegáns copfból.
– Mr. Elwood! – sipította. – Siessen az irodába! Vészhelyzet van! Stephan… Stephan reggel óta nem tudja elérni magát!
Daniel szeme megvillant, és a reggeli vidámság szinte nyomban eltűnt az arcáról.
– Mi történt? – A hangja keményen csattant.
– Kérem! – könyörgött Rose elkeseredetten. – Siessen! Stephan majd mindent elmond, csak siessen, kérem!
Daniel abban a pillanatban megragadta a kezem, és lift felé vonszolt. Most rajtam volt a rémület sora; a tüdőm hirtelen összeszorult, a levegő a torkomon akadt.
Kirántottam a kezem Danieléből.
– Te menj csak előre, én a lépcsőn egyek.
Daniel dühösen hátrafordult, a szeme villámlott.
– Erre most nincs időnk! Gyere már!
A lábam mintha ólomból lett volna, egyszerűen nem mozdult. Daniel a lift felé húzott, de én makacsul ellenálltam. A szemem sarkában fehér fény lüktetett, és rám tört a hányinger, ahogy a pánik futótűzként végigszáguldott az ereimben.
– Én nem… Én nem szállok be abba a halálmasinába!
Nem, soha!
– Nincs időm kivárni, míg felérsz a lépcsőn! – Azzal elkapta a karom, és maga után húzott a liftbe. Olyan erővel rántottam ki a karom, hogy megreccsent a könyököm. Sarkon fordultam, ki akartam rohanni a liftből… de az ajtó a szemem előtt csukódott be.
– Ne… – nyögtem. A kezem rátapasztottam az ajtóra, kitágult szemmel meredtem az engem, és a szabadságot elválasztó falra.
– Mit csinálsz, Emma? – dörrent mögöttem Daniel szigorú hangja.
Mély levegőt vettem, de beletelt egy pillanatba, míg el tudtam lépni az ajtótól. A földet kezdtem el fixírozni, mert nem akartam lehunyni a szemem; de képtelen voltam bármerre is nézni. A tüdőm égni kezdett. Résnyire nyitottam az ajkaim, és aprókat lélegeztem, de a levegő fülledt volt, és égette a torkom.
– Mi… mi lehet a baj? – kérdeztem rekedten, továbbra is a földet figyelve. Nem akartam, hogy Daniel így lásson, így igyekeztem elvonni a figyelmét.
– Fogalmam sincs. – A hangjában semmiféle érzelem nem volt, de egy gyors oldalpillantásból láttam, hogy a kezét ökölbe szorítja, a testtartása merev.
Valamiért úgy éreztem, meg kellene nyugtatnom, de abban a pillanatban, hogy szóra nyitottam volna a szám, hirtelen megindult a lábam alatt a föld: a lift továbbhaladt volna, de a kötél visszarántotta, és a rántástól majdnem hanyatt estem. Kitártam a kezem, hogy belekapaszkodjak a korlátba, de az izzadságtól megcsúszott, és majdnem elterültem. Hangos robaj rázta meg a szűk fülkét, aztán a lámpa pislákolni kezdett, majd végleg elsötétedett.
– Mi történik? – szívtam be a levegőt. Terpeszállásban álltam, egyik kezem a falon volt, a másikat magam elé emeltem arra az esetre, hogyha megint megindulnánk, tompítani tudjam az esést.
– Elakadt a lift – hallottam Daniel hangját a sötétben.
Kikerekedett a szemem, élesen beszívtam a levegőt.
– Ezt jól kifogtuk…
Csak a körvonalait láttam a sötétben, de ki tudtam venni, mikor megnyomta a segélyhívó gombot. A magam elé emelt kezemmel a biztonságot adó fal után kezdtem tapogatózni, majd mikor mindkét kezemmel megtaláltam, szorosan neki nyomódtam. Légszomjam támadt, de hiába vettem gyorsan a levegőt, az valahol félúton elakadt. A tüdőm elnehezült, a szemem sarkában fény villódzott. Ellöktem magam a faltól, félretoltam Danielt és veszettül nyomkodni kezdtem a gombokat.
– Hagyd abba, Emma. Mindjárt kiszabadítanak minket.
– Mi baja a liftnek? – kérdeztem kétségbeesetten, de nem hagytam abba a nyomkodást.
– Elromlott. Ennyi – válaszolta tárgyilagosan.
– Ennyi? Ennyi?! És ezt te ilyen nyugodtan mondod? Utálom a bezártságot, Daniel. Teljesen kikészülök tőle.
– Klausztrofóbiás vagy? – A hangjában döbbenet és árnyalatnyi aggodalom csendült.
– Hogy mi vagyok? – pislogtam. – Nem, nem, nem. Én teljesen egészséges csaj vagyok. Ne játssz orvososat, inkább csinálj valamit!
– Már csináltam, Emma. Megnyomtam a segélyhívó gombot. Többet nem tehetek.
De én tehetek.
– Segítség! – sikítottam. – Segítség, be vagyunk zárva!
– Ne… – elkapta a karom, magához rántott és egy ujjával elhallgatott. – Ne sikoltozz. Öt perc és kiszabadítanak minket. Lélegezz mély…
– Nem! – hördültem fel. – Egyikünk sem fog lélegezni, mert ha levegőt veszünk, elfogy az oxigén, és itt pusztulunk!
Anélkül, hogy elengedtem volna Daniel karját, amibe, mint valami mentőöv csimpaszkodtam lecsúsztam a fal mellett, és a földre huppantam. Egyetlen pillanatig magam elé meredtem, de aztán a fehér fény ismét lüktetni kezdett a szemem sarkában, a szemem előtt sötétség robbant. Lehajtottam a fejem, és a térdemre döntöttem.
Lélegezz, Cailli! Lélegezz!
Daniel nem engedte el a kezem, helyette leguggolt mellém, térde az enyémnek ütközött. Az állam alá nyúlt, fel akarta emelni a fejem. Szorosan összezártam a szemem, és megráztam a fejem, jelezve, hogy nem akarok felnézni.
Nyugi, Emma. Ez egy lift. Egy modern találmány. Nem fog leszakadni, vagy ilyesmi.
– Emma! Nézz rám, Emma! Mi a baj?
Megpróbáltam nyelni, hátha az szétfeszíti összeszorult torkom, de a nyelőcsövem nem engedett, a levegő és a nyál is megakadt, mire köhögni kezdtem.
– Emeled fel a fejed! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. Egyenként szétfeszítette az ujjaimat, amikkel a hajamba markoltam, majd megfogta a kezem, és mindkettőt maga elé emelte. Egyetlen kezével összefogta mindkettőt, majd a másikkal az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.
– Nézz rám!
A hangja most szelíden csendült. Tudtam, hiába is nyitnám ki a szemem, csak a hömpölygő sötétséget látnám, ami elködösíti a látásom. Kegyetlenül ismerős, fájdalmasan rémisztő érzés tört rám. Azok az emlékek vettek körbe, amiktől egyszer és mindenkorra meg akartam szabadulni. Szűk, ablaktalan, sötét szoba, zárt ajtó. Fullasztó csend, forróság és légszomj. Páni félelem, ami sikításra késztet.
– Kérlek, Emma! Bármi is a baj, most itt vagyok! Nyisd ki a szemed!
Ha kinyitom, talán nem lesz ilyen sötét – gondoltam. Először csak résnyire nyitottam. Vékony fénycsíkot láttam. Nagyobbra nyitottam a szemem, majd felnéztem Danielre. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem forró leheletét az arcomon, és bódító illatát az orromban. Az alkohol szag szinte teljese eltűnt róla. Térde az enyémnek nyomódott, hosszú ujjaival két csuklómat markolta. Kobaltkék tekintete az enyémet kutatta.
– Fóbiám van – suttogtam. A szavak megálltak köztünk, súlyosan lebegtek, figyelmeztetve, mit jelent az, hogy kimondtam őket. Daniel kék tekintete fogva tartotta az enyémet, mintha arra kért volna, hogy mondjam el; hogy mondjak el mindent. Szomjasan kortyoltam a levegőt, de mintha nem lett volna elég, a mellkasom elnehezült, úgy feszített, mintha ketté akarná repeszteni a bordáimat.
Beszélj! – gondoltam. Tereld el a figyelmed.
– Egy éves koromban örökbe fogadtak – ziháltam halkan. Lehunytam a szemem, de aztán újra kinyitottam. – De a nevelőszüleim nem szerettek. Eleven gyerek voltam, mindig valami bajt csináltam. Összetörtem a vázát, vagy kiöntöttem az ételt az asztalra. Az óvodában mindig csúfoltak a gyerekek, hogy árva vagyok, ami persze nem volt igaz. Verekedtem. Mérgemben összetörtem a játékokat. Egyszer még a kutyát is beengedtem a házba, az meg széttépte a kanapét, a párnákat, összerágta a cipőket. A ház egy katasztrófa volt, mire a nevelőszüleim hazaértek. Valahányszor bajt okoztam a nevelőszüleim… Bezártak a gardróbba. Mi valójában raktárként használtuk, tele volt dobozokkal, mindenféle játékokkal. Hosszú… nagyon hosszú éjszakákat töltöttem bezárva a sötétben, teljesen egyedül. Féltem. Sikoltoztam. Ilyenkor mindig rácsaptak az ajtóra, hogy elhallgattassanak. Sírtam. Minden éjszakát végigsírtam, és végigsikoltoztam. De soha senkit nem érdekelt. Azóta… kikészülök a bezártságtól. – Elcsuklott a hangom. Próbáltam mély levegőt venni. A tüdőm mintha egész kicsit engedett volna, de még mindig ziháltam.
Daniel hallgatott. Kék tekintete mintha megfagyott volna a szavaim nyomán, akár a jég, úgy csillogott. Az arca bezárkózott, mint mindig, ha valami kellemetlen volt számára. Azt hittem, rosszul érintette az őszinteségem. Azt hittem, magasról tesz mindenre, amit mondtam. De a következő pillanatban szabad keze hirtelen elsuhant mellettem, és a vállamnál fogva magához rántott. Az arcom a mellkasának ütközött, bilincsben tartott kezeim közénk szorult. Kezével ügyetlenül átkarolta a vállam.
Tágra nyílt szemmel, kővé dermedve ültem. Éreztem, ahogy állát a vállamra tette, aztán tenyerével sután megveregette a hátam.
– Sajnálom.
Ez a szó annyira nevetségesen hatott mindazok után, amit elmondtam. Ha bárki így felelt volna, azt legalább felpofozom. Mi az, hogy sajnálom? Mit sajnál, hogy a nevelőszüleim érzéketlen állat módjára viselkedtek? Ha bárki így felel, ezt gondoltam volna.
De most nem.
Daniellel nem.
Mert az ő szájából annyira szokatlanul hatott ez a szó. Aki akár kicsit is ismerte őt, tudta, hogy Daniel hidegen hagyják mások érzései. Egyedül Stephan állt közel hozzá, senki más. Még az árva gyerekek sorsa is tökéletesen közömbös volt számára. De ez a szó most olyan érzelmeket hordozott, amit még soha nem hallottam. Amiről nem gondoltam, hogy Daniel érezhet hasonlót. Hiszen ő egy Jégcsap. De ahogy kimondta, hogy sajnálom, abban semmi közömbösség, vagy érzéktelenség nem volt. Őszinte volt.
Daniel tenyere szinte lyukat égetett a hátamba. Én pedig olyan bolond voltam, hogy abban a helyzetben, ahogy a kezével átkarolt, és magához szorított… lehunytam a szemem. Megfeledkezve a félelemről, a légszomjról, a sötétség hívogató űréről, egyszerűen lehunytam a szemem. Hiszen nem voltam egyedül. Nem úgy, mint akkor régen. Nem volt olyan sötét sem, mint akkor. Daniel pedig itt volt, és átkarolt. Akár a biztonságos szobámban is lehettünk volna.
De mindez az érzés csupán egyetlen pillanatig tartott: akkor Daniel elengedte a vállam, és távolabb tolt magától. Kutatóan nézett le rám, de én nem tudtam a szemébe nézni. Aprókat lélegeztem, hogy megtöltsem a tüdőm levegővel. Nem volt olyan nehéz, mint addig, de nem is ment könnyen.
– Elköltöztél tőlük. – Nem kérdés volt.
Belenéztem a kék szempárba, és már tudtam, hogy ennyi volt az őszinteség. A vészjelző a fejemben ismét riadót fújt. Nem tudhatta meg az igazat. Egyszerűen nem.
– Igen.
Miért van az, hogy azelőtt sosem érdekelt, ha hazudtam? Miért van az, hogy mindenki közül Daniel az egyetlen, aki bűntudatot ébreszt bennem? Dühítő.
– Nem akarlak többet így látni – mondta. A hangja és a tekintete komoly volt. – Nem szoktam hozzá, hogy azt az erős, független nőt, aki kioktatott engem a saját éttermemben, ilyennek lássam.
– Én mondtam, hogy nem akarok liftezni! Ha nem lennél olyan makacs, ez meg sem történt volna! – Böktem mellkason.
Felvonta a szemöldökét, de az ajka megrándult egy elfojtott mosolytól.
– Akármennyire is felháborító a hangnemed, ez sokkal jobban tetszik, mint mikor kiborulsz.
Fintorogva néztem rá, és éreztem, ahogy kienged a mellkasomban a szorítás.
– Ez az egész – mutattam körbe. – A te hibád.
– Hamarosan kivisznek minket innét.
– Már órák óta itt vagyunk – suttogtam.
Daniel a szemeit forgatta.
– Dehogy is. Legfeljebb félórája.
Egy örökkévalóságnak tűnik.
Daniel tekintete ellágyult, ahogy lepillantott rám.
– Hamarosan kivisznek minket innen. Bízz bennem.

A véleményetekre számítok!

2017. szeptember 30., szombat

Arbitrium



Megint egy írókurzusos novellával érkeztem - ezúttal az utolsóval. A kurzus végén egy zárónovellát kellett írnunk, aminek egyetlen kikötése volt: témája az "életre szóló döntés" legyen. Akinek a novelláját elég jónak ítélték, azé kikerülhetett az Aranymosás oldalára. Az én novellám nem került ki, de azért szeretném megosztani veletek, mert ettől függetlenül én jónak tartom (ahhoz képest, hogy nem vagy jó novellaírásban, szerintem ez egész tűrhető). :) A novella az Arbitrium címet kapta.


– Apa, meséld el! – kiáltott a kisfiú, és úgy ugrabugrált apja lábánál, mintha tüskéken taposott volna. – Kérlek, meséld el, hogy lett belőled vadász! Meséld el, hogy lettél te a falu elöljárója!
A kisfiú szénfekete szemeivel áhítatosan pislogott fel apjára. A sok rohangálástól az inge egyik oldala teljesen kicsúszott a nadrágjából, összegyűrődött, és úgy lógott rajta, mint rongy a szárítón. Látszólag őt ez a legkevésbé sem érdekelte, ahogyan az sem, hogy egyik nadrágja szára be volt tűrve a kis csizmájába, míg a másik szabadon lelógott. Úgy festett, mint egy kis zsivány.
A nap épp akkor kezdte meg útját a föld felé, és hamarosan elérte a láthatárt, hogy rövid időre sötétségbe vonja a kis falut. Az idős férfi szemét egy pillanatra elvakította az aranyszínű fény, így leguggolt, hogy fia feje eltakarja előle a napot. A keze egy pillanatra ökölbeszorult, ahogy bánatosan a fiára nézett, de az észre sem vette. Megragadt a karját, és vonszolni kezdte a legközelebbi pad felé, közben az kiabálta: Meséld el! Meséld el! Meséld el!
A férfi felnevetett, majd hirtelen a hóna alá kapott, meglendítette és feldobta a levegőbe. Göndör kacaj szakadt fel a kisfiú torkán, majd a férfi elkapta, és újra feldobta. Mikor letette, az abbahagyta a nevetést, megütögette a lábát, és követelőzően nézett rá.
– Meséld el!
A férfi körbenézett a népes udvaron, ahol a többi falulakó már a vacsorához készülődött. A ropogó tűz körül asszonyok sürögtek, gyerekek ugrándoztak, míg a férfiak mind fáradtan ültek a padokon az egész napon át tartó vadászat után, várva az őket megillető vacsorára. A levegőt gyerekzsivaj töltötte be, a szél, ami meg-meglibbentette a szárítóra akasztott vizes ruhákat, elnyomta az asszonyok pletykálást. Főtt krumpli és hús illata szállt a koraesti, friss levegőben.
Arbitrium lakóira nyugodt, békés éjszaka várt. Aznap már senki nem fenyegette a kis falut, nem kellett ellenséges erőktől tartaniuk. Ritka, mégis nagyon értékes időszakok egyike volt ez. Hónapok óta a falut egyetlen támadás sem érte. A múltban Arbitrium mindig is a tolvajok, és más közösségek katonáinak célpontja volt: az erdő közelsége állandó élelmet biztosított, a bő termés, és az ivóvíz úgy csábította az ellenséget, akár a fény a lepkéket. Hogy Arbitrium túlélje az állandó ostromokat, olyan vezetőre volt szüksége, aki nehéz időkben nem habozott nehéz döntést hozni.
A falunak megvolt a maga módszere arra, hogy a legkiválóbb férfit tegye elöljáróvá, és a fia most pontosan ezt akarta hallani.
A férfi felesége tekintetét kereste, mintha csak tőle várt volna segítséget. Mikor megpillantotta, az asszony bánatos tekintete az övébe kapcsolódott, és hosszú pillanatokig nem is engedte el. Szomorú pillantása a szívébe markolt. Felesége szép, hosszú haja már kibomlott a fonatból, amibe reggel rendezte, hiszen naphosszat csak járt-kelt, dolgozott. Arca kissé nyúzott volt, hosszú szoknyája koszos a főzéstől.
– Meséld csak el – sóhajtott szomorkásan, mintha előre tudná, hogyan fog a fia reagálni a történetre. – Már elég idős. – Elfordult, hogy a tűz fölött megkevergesse az ételt, de aztán a válla felett hátrapillantott. – Te sem voltál több, mikor az apád döntés elé állított.
A férfi felsóhajtott. Lenézett kisfiára, aki továbbra is árgus szemekkel figyelte, és közben két marokkal szorított a nadrágját, ezzel szinte teljesen kihúzta a csizmájából. Alig pár órája tért vissza a vadászatról, a ruhája koszos és szakadt volt, de mivel a vacsora ott főtt a tűzön, nem panaszkodott. Fáradt volt és éhes, nem vágyott másra, csak egy kiadós vacsorára és alvásra.
Na de elmesélni azt a történetet… Ezt mindig is szerette volna elkerülni. Bármennyire is igyekezett, hogy erős férfit faragjon a fiából, aki épp olyan jó harcossá és vadásszá válik majd, mint ő, még nem jött el az ideje, hogy ilyesfajta régi históriákkal terhelje őt. Hisz ő maga sem lehetett több, tíz évesnél, mikor… Na igen, ez a történet nem kisfiúknak való. Ő maga sem szeretett rá gondolni. Ha csak tehette, elkerülte ezt az emléket. Hogy miért is rettegett tőle ennyire, azt ő sem tudta, hisz ez a döntés tette őt azzá, aki most volt. Hogy helyes volt-e vagy sem, az már nem számított.
– Apaa! – rángatta meg a fiú a nadrágját. A hangja türelmetlenül csattant, és lebiggyesztette az ajkát.
– Jól van, jól van – sóhajtott.
Minél előbb mondja el neki, annál hamarabb hagy fel a kérdezősködéssel, és annál hamarabb fakul bele az emlék a múlt ködébe. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy erre gondol – fogadta meg, de a tenyere mégis izzadni kezdett. Ismét a fia hóna alá kapott, és a térdére ültette, majd halk hangon mesélni kezdte a történetet…

Mélységes csend honolt a sötét erdőben. Sem a szél, sem az állatok nesze, de még a kisfiú lélegzete sem hallatszott. A nap sugarait, annak ellenére, hogy delelőre járt, feltartóztatták a fák sűrű lombjai, kísérteties árnyékokat rajzolva az erdő minden zugába, hogy aki arra járt, azt hihette ezernyi rémalak követi.
A kisfiú legalábbis ezt hitte. Szorosan markolta a kantárt, melynek végére egy szilaj, szénfekete lovat kötött. Szélvihar, ez volt a ló neve. Az állat olyan nyugodtan lépdelt mellette, mintha csak a legelőre vitték volna, hogy megetessék, nem pedig egy sűrű erdő közepére. A kisfiú erőt merített lova bátorságából, és úgy kapaszkodott belé, akár egy védelmezőbe. A ló patái semmiféle neszt nem vertek, csak farkának csapódása hallatszott néha-néha, de a fullasztócsend mintha elnyelte volna ezt a hangot is.
A kisfiú hátrapillantott a válla felett, tekintete találkozott az apjáéval. Az övéhez hasonló kék szempár nézett vissza rá, de az ő ajkai komoly, vékony vonallá szűkültek, amitől a fiút kirázta a hideg. Előrefordult, vezette tovább a lovát, közben pedig apja szavain járt az esze:
„Elérkezett a férfivá válásod ideje. Hozd ide a lovad!”
Hogy miért kellett Szélvihar a férfivá váláshoz, azt a fiú nem értette.
„Szélvihar épp most evett! Így nem szabad felülnöm rá!” – válaszolta. Ekkor apja mérgesen fújt egyet, és olyan villanás rohant végig a kék szemeken, mint az őszi villám az égbolton. A fiú megértette, hogy ne ellenkezzen. Kivezette lovát az istállóból, és szolgák hadával nekiindultak a sötét rengetegnek.
Ahogy az erdő fái lassan elhaladtak mellette, a kisfiúnak eszébe jutott a nap, mikor Szélvihart kapta. Az apja hozta haza neki az egyik vadászatról. Vadló volt, amit a falusiak általában baljós árnynak tekintettek, és elüldözték, de az apja kivételt tett ezzel az állattal. Azt mondta neki, sokat segíthet még az ő nevelésében, és a kisfiút nem is érdekelte, hogy valóban így van-e. Tetszett neki az állat, hamar meg is szerette, így hát nem ellenkezett, csak bólintott, és az istállóhoz vezette, hogy megetesse, megitassa, majd lecsutakolja. Az erdő minden szennye belegabalyodott az állat sörényébe, a szőrét csak sok-sok holdforduló alatt tudta olyan széppé varázsolni, mint amilyen most volt. Nem is volt könnyűfeladat az állat közelébe férkőzni, hisz az minduntalan menekülni próbált, vagy épp rátámadt az emberekre.
– Itt jó lesz! – szólt hirtelen az apja.
A fiú megtorpant, lova idegesen topogott mellette, patájával a földet kezdte túrni. A fiú kezét a hátára tette, nyugtatásképp megpacskolta. Hogy magát vagy a lovát csitította-e abban nem volt biztos.
– Mi van itt? – nézett körbe a fiú.
Ugyanolyan bokrok és fák álltak itt is, mint az erdő szélén. Még az illat is ugyanaz volt: fenyőgyanta, friss fű illata, és egy kis doh. Mitől is más ez a hely, mint a többi?
Hátrapillantott. A szolgák megtorpantak, és egy sorba rendeződtek az apja mögött. Mind lehajtották a fejüket, karjukat hátuk mögött összekulcsolva álltak.
A fiú utálta ezt. Tiszta szívéből gyűlölte azt, ahogyan a falusiak a szolgákkal bántak. Apró keze megremegett a dühtől, majd ökölbeszorult, ahogy végigpillantott az alázatosan lehajtott fejjel álló embereken. Pillantása egy magas férfi mellett, lehajtott fejjel álló lányra tévedt. Hosszú, fekete haja kócos copfba volt rendezve, néhány kiszabadult tincs eltakarta a kislány apró, szív alakú arcát. Ruhája koszos és szakadt volt, kezei érdesek és sebesek, arcán piszokfolt sötétellett. A kisfiú egy pillanatig nem tudta levenni róla a szemét. Arra az egy pillanatra hirtelen elfelejtette, mi lesz, ha apja észreveszi, mi lesz, ha megtudja, hogy a lány és ő barátok. A lány hajszálnyit feljebb emelte a fejét, majd óvatosan felpillantott rá. De épp csak egy pillanatra akaszkodott össze a két gyermekszempár, mert aztán kisfiú apja intett az egyik szolgának, és mindketten feleszméltek. A kisfiú elrántotta a fejét, és a földet kezdte vizslatni, ökölbeszorított ujjai között izzadság gyöngyözött.
Miféle gyűlöletes szokás ez? – gondolta magában. Hogyan is lehetne őket a származásuk, vagy a vagyonuk alapján ilyesféle szabályokra kötelezni? Miért kell nekik az olyan emberek körül ugrálniuk, mint az apja?
Az egyik szolga apja intésére előrelépett, lehajtott fejjel átnyújtott a férfinek egy íjat, majd meghajolva hátrált, végül visszaállt a sorba.
A fiú értetlenül figyelte mindezt, próbálta kitalálni, mire készül az apja. Megigazította a kis kabátot a nyaka körül, mert kezdett benne melege lenni. Bár őszre járt az idő, kellemetlenül fullasztó volt a levegő.
– Fiam… – szólalt meg az apja, komoly tekintettel figyelve a fiát. – Eljött az idő, hogy igazi férfivá válj, aki majd megvédi a falunkat, miután én meghaltam.
A kisfiú szaporán pislogott.
– De miért halsz meg?
Apja harsányan felnevetett, és leguggolt a fia elé, hogy a szemük egy magasságban legyen.
– Mert előbb-utóbb mindenki meghal. És ha az a nap eljön, tudnom kell, hogy van valaki, aki vigyázni fog anyádra és Arbitrium lakóira. A falunk sok ellenséget vonz ide. A vizünkre, az állatainkra, az otthonainkra áhítoznak. – A férfi megfogta a fia vállát. – Neked, fiam, meg kell akadályoznod, hogy elfoglalják a falut.
Bár nem értette, azért a fiú bólintott. Nem tetszett neki apja komoly hangja, és az a furcsa érzés a mellkasában, de azért biccentett, és igyekezett megnyugtatni az apját.
– Ezen a próbán… Nem, ez nem a megfelelő szó. Ezen a kihíváson ennek a falunak minden vezetője átesett már. Én is megtettem, mikor annyi idős voltam, mint te.
– Miféle próba?
A férfi a vállánál fogva a ló felé fordította a fiát. Az zavartan pillantott az állatra, majd az apjára.
– Szélvihar a kedvenc lovad, igaz? Kötődsz hozzá.
A fiú reszketegen bólintott. Hogy miért remegett a keze, maga sem tudta.
– Ahhoz, hogy megfelelő vezető válhasson belőled, meg kell tanulnod áldozatokat hozni – mondta halkan az apja. Talán csak a képzelete játszott a fiúval, de mintha enyhe szánakozás csengett volna a hangjában. – Feláldozni valamit, amit szeretsz, valamiért, ami fontosabb. Valamiért, ami nem csak neked, hanem az egész közösségnek fontos. Ugye érted, miről beszélek?
Nem értette. Vagy csak nem akarta. Mert ha nem értette volna, akkor a keze nem remegett volna úgy, a gyomra nem szorult volna össze, és nem érezte volna úgy, hogy hirtelen összedől körülötte a világ.
– Ez a kihívás… vagy nevezheted akár egy életre szóló döntésnek is… Meghatározza majd az egész további életedet. Meghatározza, hogy válhatsz-e Arbitrium vezetőjévé, vagy sem. Hogy szolga leszel-e, vagy vezető. A döntés rajtad áll. Jól kell választanod.
– Mit kell választanom? – Ez a gyáván elvékonyodó hang tényleg az ő hangja? Csak így lehet, abban a pillanatban ugyanis a félelem mérgező kígyóként szorította össze a torkát.
– Ez a ló itt… Mindennél fontosabb a számodra. – Az apja hangja elhalkult, halk sóhaj szalad ki rajta, mintha… mintha ő sem akarná azt, amit mondani fog. A kisfiú keze megfeszült a kantáron. – Azt akarom, hogy válassz közte, és a jövőd között. Választhatod a lovat, és semmiféle vezető nem válik belőled. Gyávaként futamodhatsz meg, mint ahogy ezek a szolgák itt! – mutatott körbe, de a szemét nem vette le a fiáról. – Vagy választhatod a jövődet, és egy napon olyan vezető válhat belőled, mint amilyen én vagyok.
A fiú térde megbicsaklott.
– Mit… mit kell tennem?
Az apja felemelte az íjat, és a fia kezébe tette. Rászorította ujjait a markolatra, majd felnyúlt, és kivett egy nyilat a tokból.
Ha a világ abban a pillanatban összedőlt volna, még az sem lett volna olyan rossz – gondolta a fiú kétségbeesetten. Még ha abban a pillanatban meg is nyílt volna a föld, vagy egy vihar végigpusztította volna a falujukat, megölte volna az összes állatot, és elpusztította volna a termést, az sem lett volna olyan szörnyű, mint ez. A keze se remegett volna így, és a félelem sem szorította volna össze a torkát. A lába sem akart volna összecsuklani. Könnyek… azok talán folytak volna az arcán, de nem olyan keserű és égető patakként, mint most.
Apja segített neki: behelyezte a nyilat a fa és a göb közé. A nyíl hegyét olyan egyértelműen emelte Szélvihar felé, hogy sehogyan sem lehetett félreérteni.
– Ha meg tudod hozni a megfelelő áldozatot… te leszel a következő vezető. Ha nem… szolga leszel egész életedben. – Apja felállt mellőle, és hátralépett, de a fiú feje felé rezzent, mert az apja még egy utolsó szót mormolt a fülébe. Nem tudta, jól hallotta-e, vagy csak képzelte, mert ezt akarta hallani. Mindenesetre a szó ott csengett a fülében: sajnálom.
A kisfiú agyán akkor egyetlen gondolat röppent végig: ha jól választ, egy nap ő is olyan nagy ember lesz, mint az apja. És a nagy emberek komoly döntéseket hoznak. Azon a napon, mikor belőle is nagy ember válik… felszabadítja a lány!

– Hogy mit választottam, már te is tudod – fejezte be a férfi a történetet. Hangja halk volt, érzelmekkel teli. Még most, annyi év után is fájdalmat okozott az emlék. – Apám halálának egyhamar híre ment, s hamarosan új ellenségek törtek rá az otthonunkra. – Elhallgatott, és felemelte a fejét, amiről nem is tudta, hogy lehorgasztotta. – Mindet legyőztem. Ha aznap nem ezt a döntést hozom, Arbitrium ma már talán nem létezne.
A kisfiú pár pillanatig hallgatott, amit a férfi nem tekintett jó jelnek. Épp meg akarta kérdezni, mire gondol a fia, mikor az egy hirtelen mozdulattal már le is ugrott róla. Csípőre tette a kezét, és vádlón meredt az apjára a sötét haja alól, ami a szemébe hullt.
– Miért találtál ki ilyen szörnyű történetet, apa? – förmedt rá. – Miért nem mondtad azt, hogy nem akarod elmesélni? Nem kellett volna hazudni! – Bosszúsan megrázta a fejét, de a következő pillanatban már meg is feledkezett a haragjáról, mert az egyik fiú megragadta a karját és játszani hívta. Fia elrohant, a férfi pedig halkan felsóhajtott. Hogy a szíve könnyebb lett egy kicsit, az biztos. S ha másért nem is, a saját megnyugvása érdekében jó volt, hogy elmesélte ezt a fiának. Hiába mondogatta az apja, hogy évszázadok óta ez a hagyomány… Ő már akkor eldöntötte, hogy szakít a hagyományokkal, mikor először fogta kezébe a fiát. Voltak kevésbé rémes, és szívet tépő próbák is, amik bebizonyították, hogy képes lesz megóvni Arbitrium lakóit.
Még emlékezett rá, ő maga miért döntött annak idején úgy. Ránézett feleségére, és egy pillanatra újra látta az alázatosan fejet hajtó kislány koszos, mégis csodaszép arcát. Már akkor tudta, ami mostanra biztosra vált: feleségének sokkal jobban állt a csinos szoknya, mint a rabszolga ruha.
Mikor a nő felé pillantott, a tekintete találkozott a férjéjével. Az asszony ajkára halvány mosoly kúszott, és cseppet sem tűnt szomorúnak, vagy csalódottnak.
– Nem is baj, ha nem hiszi el – mondta az asszony lágyan. – Jobb neki így.

A véleményetekre számítok!